Kaposváron születtem, 1932-ben. Életem első 18 évét és még egyet, az 1956-os évet töltöttem Kaposváron. Ez az utóbbi egy esztendő kapcsolja ötvenhatos élményeimet Kaposvárhoz. Beszámolómnak ezt a bevezetését 2007-ben, az 50. évforduló után, az emlékezetes jubileumi ünnepségek elmúltával írom, de az ezután következő két fejezetet, még 90/91 telén vetettem papírra. Akkoriban ugyanis a rendszerváltás mámoros hitében számos 56-os szervezet született. Több felhívásuk látott napvilágot. Arra kérték a bajtársakat, jelentkezzenek és írják meg, diktálják le, mondják magnóra emlékeiket. Erre a biztatásra írtam le ennek a füzetecskének két következő fejezetét. Valamelyik somogyi szervezetnek és talán a Somogyi Hírlapnak akkor föl is ajánlottam. Föltételül szabtam, hogy esetleges publikálásnál nem járulok hozzá a szöveg rövidítéséhez, vagy átalakításához, illetve, ha mégis húzni, vagy változtatni akarják, a végleges szöveget látni akarom. Nem hiszem, hogy ez teljesíthetetlen kívánság lett volna, de tény, hogy választ nem kaptam.

Akkor tettem félre, s most 17 év és az 50. évforduló után vettem elő ismét az irományt. Az akkor leírtakon semmi esetre sem akartam változtatni, többféle okból:

Laikusként is tudom, hogy minden történeti leírás a tulajdonképpeni tárgyán kívül, sőt talán elsősorban arról a korról szól, amelyben keletkezett. Az 56-os élményekről 90/91-ben lejegyzetteket nem szabad 2007-ben minden további nélkül átírni! Nem mintha ez hamisítás lenne, hanem azért, mert elvesznének a születése időpontjához kötődő hitelesítő jegyei, kifakulnának a keletkezés körülményeiről beszélő elemei.

Tudom azt is, hogy a múlt mégoly élénk emlékei is időben kopnak, fogyatkoznak, sőt – ami még nagyobb baj – gyarapodnak, színeződnek is. Nem engedem meg magamnak, hogy az eredeti szöveget most átírjam. Ezzel megóvom a nem közvetlenül átélt, hanem utólag megismert, rárakódott részletektől, az öregedő emlékezet fogyatkozó önkontroljától, konfabulációitól.

Másfelől nézve azonban az sem jó, ha érintetlenül, kommentárok nélkül marad a régi szöveg. Annak már első soraiból kiderül, akkor még azt hittem, azt hittük, a muszkavezetőket, a kádári megtorlás vitézeit védelmezni kell a népharagtól, a bosszútól. Azt gondoltam, azt gondoltuk, a mi dolgunk lesz megóvni 56 negatív szereplőit a nekik személy szerint is kijáró megvetéstől, megszégyenüléstől. Hogy elegendő lesz nekik a törvényeink és saját lelkiismeretük szerint járó büntetés. Ötven esztendő kellett hozzá, hogy belássuk, nincsen kit megvédeni bosszútól, megtorlástól, senkit sem kell félteni a megszégyenüléstől, nincs kinek megbocsátani, és nincs aki szégyellné magát.

Ha pedig ez így van, akkor már nincs miért csonkítani a beszámolót, nincs miért elhallgatni neveket, részleteket, mert ezek hitelesebbé, ellenőrizhetőbbé „adatolják” az elmondandókat.

Érdemes lehet a régi írást azért is kiegészíteni, mert az eseményektől való időbeli távolodás az ismeretek gyarapodásával, új összefüggések fölismerésével járt. 1990 óta sok emlékirat, dokumentum, szakkönyv látott napvilágot. Közülük több is a kezembe került. Amilyen hiba lett volna az azokból szerzett információkat saját emlékeim közé „átemelni”, annyira érdekes volt személyes élményeimet utólag az országos, vagy a kaposvári eseményekkel való összefüggéseiben látni. Elvégre ezek a „saját személyes élmények” mégis csupán egy városszéli törpevállalat – a Kaposvári Hűtőház – no meg fogdák, börtöncellák béka perspektívájából rögzültek.

Azt a módszert választottam, hogy a 17 esztendeje íródott, változatlanul hagyott, álló betűkkel írott fő szövegbe kissé oldalra tolt, apróbb, kurzív betűkkel, tehát jól elkülönítve, 50 esztendő után be-betoldottam korábban elhallgatott neveket, kevésbé fontos, vagy csak később kiderült részleteket, személyesebb, vagy családi vonatkozású, és az olvasó számára nyílván érdektelenebb körülményeket.

Eljárásommal talán hozzáteszek valamit az eredeti mondanivalóhoz, anélkül, hogy annak őszinteségével, hitelességével kapcsolatban kételyeket ébresztenék, keltezését meghamisítanám.

Számítok arra, hogy mondandóm néhány ponton visszatetszést kelt, vitára ingerel majd. Igazán csak sorstársaim, 56-os bajtársaim véleménye érdekel, csak az ő kritikájuktól tartok.

Általánosságban is kitetszhet visszaemlékezésemből, hogy 1957-ben is jóindulatúnak, rokonszenvesnek láttam az ügyemmel érintkező hivatásos jogászok nagyobbik részét. Bíráim és ügyészem lehetőségeik szűk korlátai között, de szembe mentek a Kádári Megtorlás általános trendjével.

Tudom, hoztak Kaposváron is összesen kb. 310 kemény ítéletet végrehajtandó börtönbüntetésekkel, de ennek a létszámnak többszörösét, talán ezreket helyeztek „bűncselekmény hiányában” azonnal, vagy napokon belül „in line” szabadlábra. A letartóztatottak tömegét a Párt intenciói, feljelentései alapján a Politikai Rendőrség hordta a börtönbe. A vonalat, a koncepciót tapasztalatom szerint mindvégig a Párt képviselte, melynek előretolt, a tárgyalóterembe benyúló ékei nem az ügyész és a bíró, hanem az elkötelezett, vagy megrettentett terhelő tanuk meg a laikus ülnökök voltak.

Elfelejtjük, de tény, hogy az első, 56 november-decemberi letartóztatási hullámban mindössze egy hónappal, 57 nyarán is még csak fél évvel voltunk Rajk pompás áttemetésének pártbéli katarzisa után. Az akkori fogadkozások a törvényesség helyreállításáról, a soha többé koncepciós perekről még frissek voltak. A hivatásos, az értelmiségi típusú jogásztársadalom naivan vagy álnaivan, de megpróbált ragaszkodni az akkori fogadalmakhoz…

Mindezek persze csak Kaposvárhoz és a megneveztem személyekhez kötődő, megállapításaim és nem vonatkoznak pl. a népbíróságra (statáriális bíróság) és egyéb tisztelt kivételekre sem. Belátom és megértem, ha ugyanarról a Dr Révyről – aki a velemkorú Kunszabó Ferencet 10 évi börtönre ítélte, engem meg hazaküldött, majd bizonyítékok hiányában fölmentett – másnak más benyomásai keletkeztek, de legyen szabad nekem is ragaszkodnom a saját véleményemhez: az én bíráim bátran és kockázatosan elmentek a törvényesség védelmében addig ameddig lehetett, ameddig tudtak. Aki nem hisz nekem, higgyen Marosán és Kádár elvtársnak meg a PB-nek és a megannyi központi pártszervnek! Mennyit foglalkoztatják őket a megtorlás hiányosságai, mennyit panaszkodnak az ügyészségek és bíróságok pártszerűtlen magatartására! Mennyit vesződtek a bekeményítéssel! (Zinner Tibor: A Kádári Megtorlás rendszere; Hamvas Béla Kultúra Kutató Intézet, 2001.)

Azt is észreveheti olvasóm, hogy nagyon igyekeztem megfigyelni környezetemet, mindenkiben fölismerni a valódi indítékokat, szándékokat. A túlsó oldalon állókban, így még a politikai rendőrség tagjaiban is kerestem és föl-föl ismertem a becsületes, jószándékú embert. Azért is sikerült ez, mert akkoriban nagyon jóhiszemű voltam, alig hittem el, hogy másnak más véleménye lehet a közelmúlt eseményeiről, mint nekem.

Magamat is szoros megfigyelés alatt tartottam: hogyan viseled a börtönt, és mennyit fogsz ép lélekkel kibírni belőle? Legjobban attól féltem, hogy mire kikerülők, én is olyan meghunyászkodott, óvatos, gyáva „felnőtt” leszek, mint akiket akkoriban annyira lenéztem… Hogy „filiszter leszek magam is”, ahogyan ezt ballagáskor énekeltük volna, ha ez a dal is be nem lett volna tiltva 1950-ben.